„Minden jó lehet még. A mondat is félbemaradhat.”
Tandori Dezső
Kísértetként a Krisztinán, Cserépvalvi kiadása, 1994
4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?
Milyen élmény, azt nem tudom, de egy történetem van! Ez akkor lehetett, amikor leégett a könyvtár vagy tűz pusztította, ennek méreteiről semmi ismeretem nem volt – most sincs – azonban, hogy ott az emlékek között az viszont, de. Arra emlékszem, hogy bár nem csirkefogó – akkor inkább már liba- vagyis hogy kacsa – erről bővebben bár alig pár soros írás lásd a Diákszót (1979/13.78.oldal).
Schneider tanár urunk szerkesztette, gondolom róla majd más és sokkal többet is fog írni – én már írtam egy valamivel hosszabb prózai munkában, na jó nem róla, de megemlítettem (Várad 2015/3. Homázs!). De ha már ezt megemlítettem, akkor meg maradjunk itt s folytassam ezt az élményem a könyvtárhoz: hogy tehát csirkefogó egyáltalán nem voltam, de ebből az írásból még ez is megtudható rólam (Homázs!): „Magyarból nem volt jó, magyarnak még annyira sem!” Tehát hogy ez az emlékem, vagyis, amire emlékszem, az egyáltalán nem volt rám jellemző, én csak ilyenné lettem, hogy bementem a könyvtárba, mert akkor nagyon sokat foglalkoztam színházzal, azóta is, ezt mindenki tudja, de – és – akkor kérdezi a könyvtáros néni hogy: mit akarsz kivenni s akkor mondtam sékszpír hamlet s akkor azt mondta hogy: jaj, hát két könyvet nem lehet egyszerre kivenni.
Aztán ennek a nép- vagy diáknyelvben lett még egy változata, de azt ilyen szép fehér-feketén csak az EP tudta volt megírni hogy ne legyen az trágár, de a kérdés most is az volt, hogy mit akarok kivenni…
Ez ami élményszámba ment.
3. Mit kaptál az iskolától?
Hát mit kaptam: nagyon egyszerű, szinte magamat illetve kézbe kaptam magam. Ha maradunk ennél az idézetnél, mert az mindig kell egy jó írásba, persze főleg az elején áll jól, de most csak ismétlésként („magyarnak még annyira sem!”), annyit hogy én már akkor megértettem ezt a disszonanciát, ami azóta is felnőtt életem velejárója, ez pedig ez a késés!
Mindig elkéstem az iskolából, pedig alig laktam messzire (a Lămâiţei utcában) ezt ma a google-térképről könnyen le lehetne olvasni, hány méter, szaladva is meg lehetne tenni még ma is pedig hány éves vagyok én már ahhoz képest is, de mindig vártam a buszra
nem is értem miért a buszra hiszen az a 17-es volt, az csak a Castanilor avagy ugyanakkor a Lukács György (ne huzzátok ki ez nem az a Lukács György!) utca másik végéig vitt csak el aztán még ott volt a Fő utca is azon is végig kellett rohanni, mert végül mindig úgy alakult hogy jött (aztán) ugyan (ami az amúggyal egyenlő) a busz, de én nem fértem fel rá és akkor elindultam gyalog világos hogy elkéstem
de ha már itt vagyunk ugyanezen az utcán irtam meg a legjobb versem (for ever!) és ezt már abban a pillanatban tudtam ott meg tudom mutatni még ma is a helyét az aszfaltban lévő törési nyomok alapján olykor bánt hogy összetévesztenek sall lászlóval továbbá az is bánt hogy én tényleg sall lászló vagyok bánt még hogy aki ismer az is összetéveszt sall lászlóval olykor az is bánt hogy aki nem ismer az nem tudja
hogy én sall lászló vagyok
Megjelent az Alapművelet c. antológiában (Bukarest, 1985, Kriterion Könyvkiadó)
de ennek a sok késésnek ennek nyilván más okai voltak mint a lustaságom mert az mindig csak szerettem volna lenni azaz lusta mert arról egy ilyenről sugárzik a bölcsesség de akkor ez még nem állt így össze bennem
hanem ez csak a már oly jól ismert halasztási kényszer volt gondolom féltem az új környezettől az új emberektől az új kollégáktól osztálytársaktól erre tudok gondolni de aztán már 12. végére nagyon belejöttem vagyis abba hogy teljesen otthon éreztem magam a fizikai valójában is az épületben a termeiben meg az emberi fronton is az anyagban otthon voltam az emberekben és ez nemcsak a múlt szépítő ecsete hanem akkorára valóban megértem beértem fejem lágyam mindenem és akkor ott kellett hagyni abba már nem fértem kellett menni felnőttködni
(most székely jános nyugati hadtest regényének hangoskönyv változatát hallgatva mert főzök közben eszembe jut még egy eset már svédországban vagyok még nem svéd de gyerekek már vannak bennem akkor már több nem iskolába járok felnőtt oktatás mint korábban az esti volt nagyváradon is csak ez nappal de már annyit tanultam -svédül- hogy már azt gondolhatnám a román mellé van egy svéd érettségim is és akkor a -biológiai- tanárnő azt kérdezi miért mindig ez a férfi -ez voltam én!- jelentkezik -tudva a választ nyilván nektek gyengédeknek!- és akkor azt válaszoltam mert én a nagyváradi alexandru moghioroş líceumba jártam! és tanultam ha volna még egy zárójel itt kéznél)
2. Mit jelent számodra a váradiság?
Ez így nem jelent semmit illetve nem lehet azt mondani hogy mindent jelent vagy ezt vagy azt jelent mert anélkül amivé nagyváradon lettem vagy váltam nem lenne ma ilyen a világ
1. Mivel foglalkozol - de ezt nagyon részletesen - nincs betűkorlát
eddigi életemben és ma is azzal foglalkoztam hogy megmaradjak annak és olyannak akivé és amivé nagyváradon lettem ehhez persze nagyon sok változás kell hiszen körülöttünk is változik minden na még szerencse és ahhoz hogy mi megmaradhassunk önmagunknak nagyon sokat kell változnunk akár naponta is akár többször is de ha arra kellene válaszolnom hogy mit csinálok hogy betevő falatom legyen akkor erre azt lehet mondani hogy a svéd postán dolgozom levélkihordóként (és ebben nem én vagyok az egyetlen lászló!) de ez a hobbim mert utána hazamegyek és vagy írok vagy olvasok vagy valamilyen más módon azon igyekszem hogy beleszóljak mások életébe (azóta is ezt mindenki tudja ugyanis egyszer rendező szerettem volna lenni el is mentem 1980. nyarán bukarestbe felvételizni) lakjanak azok bárhol a világon (néha közlök a Várad folyóiratban) (vagy fordítok) (vagy magam írok egy könyvet) (vagy göteborgban magyar hetet szervezek amiért kapok egy pro cultura hungarica díjat) (vagy szervezek egy sall60/nagyvárad projektet amire mindenkit szeretettel várok 2021-ben nagyváradon)
hát így
Sall László
