Nagyon szerencsés égisz alatt születtem, hisz sok egyéb bónusz mellett az az extra hab is dísze volt életem, tinikorom tortájának, hogy a lehető legfaszább emberkékkel volt szerencsém körülvéve lenni: a szinte már idegesítően tökéletes csávó, a multilángész, kivel inni is remek, a vízicsoda, kinek zenéből van a lelke, mindenki cicabogara, az érthetően meg nem értett lánglelkű költő, egy igazi anyahajó, kinek farvizén szerencsém vala lavírozni, egy nő, ki oly szívdobogást tudott nyújtani, mint senki más, a svéd szőrmók, a legvonzóbb úrilány, a szimpin nagypofájú porcelánbolti elefánt....
csupa tökéletlenül tökéletes társ, isiévek társai, még diplomás tanult agy-lélekfurkászok szerint is életünk legmeghatározóbb korszakának társai, kiktől össze lehet csipegetni mindazt a jót, ami halálunkig jóra képessé tehet minket, ami csordultig tölti lelkünket szeretettel, mely elkísér akár a nehezebb időkben is, feltöltődni üres korszakainkra... de, volt ott még valaki, valaki, akit mindenkit szeretett, akinek alanyi jogon járt a szeretet, hisz angyal volt, az angyalokat pedig megtiszteltetés szeretni, ismerni, a közelében sütkérezni, ki sajnos törött szárnyú angyallá lett, ezáltal nem lehet majdan velünk nemsokára, mikor közösen megünnepeljük, hogy már bizony megöregedtünk, ki mindég az első volt a feliratkozók listáján, s állítom, hogy legjobban várta eme összeröffenéseket, tiszta szívvel, tiszta lélekkel, hogy is lehetett volna másképp, hisz az angyaloknál semmi sem lehet másképp, csakis hófehér tisztasággal, hátsó gondolatok nélkül, minden megnyilvánulásukat csakis a jóindulat, és a szeretet vezérli... de szerencsére benne él minden félrecsúszott nyakkendőnkben, minden megemlékezésünkben, minden jövőképünkben... nem kell őt sajnálni, nem kell a helyébe képzeljük magunk, hisz az lehetetlen, nem kell szánakozzunk... egyetlen megnyilvánulás helyes irányában, mégpedig, hogy épp úgy szeressük őt, mint eddig, most, és mindörökké, Ámen!
Nagy László